01. Fejezet ---> Amikor a múlt utolér

Sziasztok! Nagyon örülünk annak, hogy ilyen hamar 6 rendszeres olvasóval büszkélkedhet a blog. Tudjátok ez egy blogírónak eszméletlen sokat jelent már az, hogy valaki elolvassa az irományát. Szerintem ezzel nem csak én vagyok egyedül, mert mindenki örül egy pozitív kommentnek, miszerint valakinek tetszik, a keze közül kiadott története. Szóval nagyon köszönünk minden egyes pozitív hozzászólást, ami a blogra érkezik. És íme itt az új rész, ami egy kicsit nehezen, de végül is elkészült, ami jó. Tényleg sok időbe telt, amíg elkészült, de ez semmiképpen sem baj, mert egy rendesen megírt részt lehet látni a blogon, ami remek, vagyis nekem személy szerint elnyerte a tetszésemet. Szerintem nektek is tetszik, majd, de ezt bízzuk a véletlenre. Még annyit mondanék, hogy a történet Wattpadon is olvasható. Ha valaki szeretné megtekinteni az, itt teheti meg. Remélem, hogy egy páran ott is fogják olvasni, de az se baj ha nem, mert semmi sem kötelező. Nos, akkor erről ennyit mára. Remélem, hogy tetszeni fog ez a rész. És FIGYELEM! Ebben a részben felbukkan Erik is, ami teljesen felforgatja Emma életét... Jó olvasást. A következő rész nem tudom, hogy mikor lesz, de minél hamarabb megírjuk, ez meg ígérem most is. Szokásosan ezt írom a végére, de most is elmondom! Jó olvasást mindenkinek, 1-2 hét múlva találkozunk. Sziasztok!

            --------------------------------------------------------------------------------------------------

                                              Amikor a múlt utolér 
.Hát... Nos igen. Ide is elérkeztünk, amikor a legjobb barátnőmnek mindent kitálalok a múltammal kapcsolatban. Jól esett mindent kimondani, amit eddig bármi áron magamba fojtottam. Emily nem úgy reagált, ahogy vártam. Azt hittem, hogy kinevet, de nem így történt. Kedvesen megölelt és tovább beszélgettünk, ami nagyon sokat jelentett nekem. Nem nevetett ki, hanem legjobb barátnő módjára meghallgatott és hagyta, hogy kiöntsem neki a szívemet. Az órákig tartó beszélgetés után hazament, én pedig vacsora nélkül mentem el aludni, mert nem volt kedvem az anyám folyamatos szidását hallgatni. Rögtön elaludtam, mert a nap folyamán sok emléket kellett felidéznem, és ez lelkileg kifárasztott. Most reggel hat órára állítottam be az ébresztő órámat, hogy nehogy elkéssek az évnyitóról. Az óra pontban reggel hatkor keltett, de túlságosan álmos voltam ahhoz, hogy felkeljek. Végül az anyukám rázott ki az ágyból, tíz peres noszogatás után, majd elindult a munkába. Egyedül maradtam a házban, ami azt jelenti, hogy hivatalosan is elkezdődött a hétfő. Felöltöztem, összepakoltam, és mindennel elkészültem. Ránéztem az órámra, és még van öt percem az indulásig. Van időm arra, hogy mindent elraktározzak a fejemben és csak, akkor vágjak neki a napnak. Emilyvel együtt indulunk az évnyitóra, majd utána hazajövök és csak holnap kezdődnek el a tanítási órák. Pár perc múlva elindultam a buszmegálló felé. Amint odaértem megláttam, Emilyt, aki mosolyogva, nyugodt arccal, de mégis izgatottan várt engem. Bizonyára ő is meg van ijedve, mint én.

Amint egymás közelébe értünk, rögtön megöleltünk egymást. Ez is egy olyan  szép baráti pillanat volt, mint a többi, amit ketten együtt töltöttünk az elmúlt évek során. Örülök, hogy a barátja lehetek. Emilyvel már kb. olyan tíz éves korunk óra ismerjük egymást. Minden fontos dolgot megosztunk egymással, ami jó, a barátságunk szempontjából. Az egyik pillanatban még Emilyt ölelem, a másikban, pedig már arra lettem figyelmes, hogy megérkezett a busz. Elengedtük egymást és felszálltunk a már indló félben lévő járműre. Amikor már minden utas felszállt, és helyet foglalt a busz elindult. Nekünk nem kellett leülnünk, mert egy megálló van a gimiig. Fura ezt kimondani, de így van, és éppen ezért nem gondolok másra, csak arra, hogy gimnazista lettem.

Amikor leszálltunk a buszról, az iskola felé vettük az irányt. Az odavezető út rövid, ezért pillanatok alatt odaértünk. Amint megpillantottuk az iskolát, megálltunk az épülettel szemtől szemben. Kis ideig csak bámultunk, aztán egymásra néztünk. Emily tekintetéből látszott, hogy őt is elfogta az a furcsa érzés, ami engem. 

  -  Te elhiszed, hogy itt vagyunk? - kérdezte, amire határozott arccal bólintottam.

  -  Igen... Hivatalosan is itt vagyunk. - fejeztem be volna a beszélgetést, de még előtte, Emily felé nyújtottam a kezemet, annak jeléül, hogy indulhatunk- e.

 -  Készen állsz? - kérdeztem, amire megfogta és ketten mentünk be az iskolába. Az épület belső része zajos volt, de a külső része sem volt a legcsendesebb. Amint beléptünk az ajtón, a tágas aula tárult a szemünk elé. Mellettünk ott volt a büfé, fölöttünk, pedig még kettő emelet volt. Maga a hely a rendes, megszokott iskolai hangulatot keltette, de Emilyvel mind a ketten tudtuk, hogy ez most egészen más, mert nem ez már nem az általános. Ez a gimnázium, ahova mostantól három évet fogok járni. Sokak szerint ezek az évek lesznek a leges legjobb éveink, amiket ki kell, majd élvezni. Új hely... Új barátok.... Ezeket kínál maga után, de még, ami ennél is jobb: egy új kezdet lehetősége, miszerint magam mögött hagyhatom a múltat. Emilyvel beljebb sétáltunk és hamar megtaláltuk a mi osztályunkat, mert egy tanár az osztályunk számát mutogatta. Gondolom ő lesz az osztályfőnökünk. Odamentünk hozzá, bemutatkoztunk, és hamar be is igazolódott, hogy tényleg ő az osztályfőnök. Egyre több lány, és fiú, gyűlt össze körülöttünk. Kis idő múlva már meglett a teljes létszám is. Fel mentünk egy terembe, és kezdetét vette az évnyitó, ahol egy kicsit beszélt az igazgató, majd amikor abbahagyta a mondandóját, a tanár egy terem felé mutatott. Szóval bementünk egy terembe, ami első látszatra tágasnak nézett ki. A falak fehérek. A kinézete egy egyszerű, és átlagos osztályteremé. Egyszerűen nincs mit rajta figyelni, de szerintem, majd ki lesz dekorálva. Amint mindenki bement a terembe, elfoglaltuk a helyünket. A tanár és a többiek is szépen lassan bemutatkoztak( a bemutatkozáson kívül még mondtak egymásról pár sort). Egy kis idő múlva végül rám került a sor. Egy kis ideig még csendben maradtam, de aztán bemutatkoztam. Amint végeztem az utánam lévő kezdett el beszélni. Ez így ment szép sorjában, amíg oda nem jutottunk, hogy vége az évnyitónak, holnap már kezdődnek az órák, és minden le van tudva. Hazamentem busszal. Gyorsan eltelt a nap, vagyis a fele. Most dél van, ami azt jelenti, hogy maradt még egy fél napom, hogy felkészüljek a holnapira. Amint hazaértem rögtön elterültem a kanapén. Azt hittem, hogy a mai nap egyedül leszek, de valami keresztül húzta a számításaimat, mert ahogy hazaértem, azután pár perccel megjelent az anyukám. Abban a pillanatban, amikor megláttam rögvest felszaladtam a szobámba köszönés nélkül. Hallottam, hogy utánam kiállt, de nem válaszoltam neki vissza. Az az igazság, hogy még mindig haragszom rá. Tudom, hogy nem kéne, de azt a dolgot vágta a fejemhez, ami eléggé mélyen érint. És ő ezt tudja is jól, de akkor is mondja a magáét. Sosem fogom megérteni, hogy mi a baja Erik szüleivel. Egy szép napon lehet, hogy majd elfogja mondani nekem, de az biztos, hogy nem most lesz. Nyolc évvel ezelőtt még felhőtlen volt a kapcsolatunk, de ahogy Erik kilépett az életemből anya bevallotta, hogy még azelőtt pár nappal beszélt a szüleivel. Ahogy ezt elmondta teljesen másképpen kezdtem viszonyulni felé. Nem nyíltam meg előtte, ahogy ő sem irányult felém semmilyen kedvességgel. Az apukám megérti az álláspontomat, de még, akkor is az anyukám mellett áll. Kitart mellette, mert a társa. Nekem is Erik volt a társam, de ők ezt nem értették meg. Bármitől is féltettek akkor, az már a múlté. Amit a mai napon, vagyis most hivatalosan is elfelejtem, mert ez egy zavaró tényező, amit kizárom az életemben. Ettől a pillanattól. Mostantól csak Emma vagyok, és nem a jelentős múlttal rendelkező Emma. Egy ideig még ezen gondolkoztam, aztán úgy döntöttem, hogy kibékülök az anyámmal, aki most lent ül a kanapén és tévét néz. Szépen kinyitottam az szobámnak az ajtaját, és lassan lementem a lépcsőn. Leültem mellé a kanapéra, és egyszer csak rám nézett.
  -   Mit szólnál ha fegyverszünetet kötnénk? - kezdtem. - Itt az iskola... Vagyis a gimi, ami számomra az újrakezdést jelenti. Mind a ketten tudjuk, hogy milyen fontos nekem Erik. Azért haragudtam meg, mert felhoztad őt, és ezt vágtad a fejemhez. Nekem ez rosszul esett, de az elmúlt időben én sem voltam jobb. Szóval Erik a múlté. Szóval ha én kicsit visszaveszek az érzelgésből és nem mondok egy rossz szót se, akkor megegyezhetünk abban, hogy mindent új lappal kezdünk?
  -   Igen kezdjünk elölről mindent. Ha te is visszafogod magadat, akkor én is csendben maradok és végre magunk mögött hagyhatjuk a múltat. Mind a kettőnknek ez a legjobb. És amúgy is szeretném ha boldog lennél. - mondta, majd megölelt.
Nyolc év elteltével újra tudtunk beszélni egymással veszekedés nélkül. Maga az sokat jelentett, hogy megértette az elhatározásomat. Ennek a segítségével a múltban történt dolgok, a múltban is maradnak. Egy ideig még elbeszélgettünk és egyre jobban kezdtünk megnyílni egymás előtt. Nekem ez egy fordulópont az életemben. Békét kötöttem az anyámmal, aki már szó szerint a riválisom volt, de a segítségével minden megváltozhat. Az apukám még mindig nem jött haza, de már egy órája beszélgetünk egymással. Az egy lassacskán egy órája tartó társalgásból, már szó szerint négy óra lett. Nem hittem, hogy ennyi ideig eltudok vele beszélgetni, de a sors most így adta. Sokaknak furcsa lehet, hogy hiszek a sorsban, de ilyen vagyok. Nem lehet megváltoztatni. Igaz sokan akarják, hogy változzak, de nem tudok és kész. Egy ideig még beszélgettünk, de aztán az anyukámnak dolga lett.     Felmentem a szobámba és bekapcsoltam a laptopomat. Megbeszéltünk Emilyvel, hogy még mailezünk. Amint látta, hogy fent vagyok, Emily, rögtön rám írt:
 Emily: Szia! Hogy alakulnak a dolgok nálad? Csak azért kérdezem, mert a tegnapi nap után van mit feltételeznem. Bocsi ha rossz időben kérdezem. Ne haragudj!
Emma: Szia! Nem kérdezted rossz időpontban. Egyáltalán nem, de ha így lenne akkor sem haragudnék meg. Az imént békültem ki az anyukámmal, ami mindkettőnknek sokat jelentett, De most komolyan! Atyám! Már vagy nyolc éve nem beszéltünk higgadtan egymással és most eljött a megfelelő alkalom. Ez most nagyon jól jött ki, mert megegyeztünk abban, hogy Erik  már a múlté. - írtam le boldogan a gondolataimat, mert végre minden rendben van.
Emily: Ennek őszintén örülök. Tényleg jól jött ki. Remélem, hogy ez így is marad, majd mindig. - Mielőtt még válaszolhattam volna, az anyukám hangját hallottam lentről, ami azt kiabálta, hogy: Emma gyere le, mert vacsora idő van! - mielőtt még lementem volna, még elköszöntem Emilytől. Rögtön lementem a lépcsőn és leültem az asztalhoz, ahol már tálalva volt a vacsora, és az anyukám és az apukám is ott ült már.
Leültem, majd elkezdtünk beszélgetni.
  -  Hogy van az, hogy tegnap még úgy veszekedtetek, mint az állat most meg megtudtok lenni egy helységben? - nézett ránk kíváncsian, amire anyával elnevettük magunkat.
  -  Békét kötöttünk, mert beláttuk, hogy nincs értelme a folyamatos veszekedésnek.
  -  És ez meddig marad így?
  -  Addig, amíg nem történik olyasmi, ami mindkettőnknek gondot okozna. - mondtam, amire mind a hárman elmosolyodtunk. Látszott, hogy végre béke uralja a  családot, ami nagyon is jó.
  -  Rendben, de meg ígéritek, hogy így lesz? - nézett ránk apa.
  -  Igen!
  - Igen mindenképpen. - mondtunk egyszerre, majd elkezdtünk enni. Az este további része nyugodt hangulatban telt. Régen volt már, hogy hárman ültünk egy asztalnál, nyugodtan... Egy családként. A mai nap mindhármunknak ez új kezdetet jelent. Az apukámat ez boldoggá teszi, az anyukámmal a kapcsolatom végre megjavult, és én is teljesíthetem az elhatározásomat, miszerint a múlt a helyén marad. A múltban szerzett emlékeket elfelejtem, és új életet kezdek! Ezt nem mondtam ki hangosan, de mind a ketten sejthették, hogy ezt gondolom, mert nincs olyan, aki náluk jobban ismerne. Az a lényeg, hogy minden rendben jött, és mostantól az előttem álló jövőre koncentrálhatok, ami nagyon sokat jelent nekem. Nagyon - nagyon sokat! Körülbelül egy órát beszélgettünk a vacsora után, aztán mindenki ment a maga dolgára. Én szokásosan zenét hallgatva írtam. Sokak megőrülnének zene nélkül, és én is köztük vagyok, de ezt mindenki tudta rólam, aki ismer. Az írás pedig a szenvedélyem, de ezt senki nem tudja rólam, kivéve Emily. Ő az, akinek mindent elmondok, és ez a dolog is köztük van. Van egy könyvem, ahova minden velem történő dolgot leírok, és abból merítek ihletet. Ez egy napló, ahova eddig mindent mindig leírtam. Minden nap leírom, hogy mi történt velem, az adott napon. Nálam ez megszokott, mert ez ad erőt arra, hogy írjak. Ha van valami, amit szenvedélyből tehetek az ez a dolog, mert a nyugalmamat lelem benne. Most is éppen írok:

  A mai napon kezdetét vette az állítólagos új életem. Az évnyitó jól telt, de még nem ismerkedtem másokkal. Az iskolán kívül egy sokkoló dolog is történt. Amikor hazamentem még nem történt semmi, de amikor az anyukám hazajött, hirtelen elhatároztam, hogy fegyverszünetet kötök vele. A legnagyobb meglepetésemre belement az ajánlatomba, és jelen pillanatban sokkal jobb a kapcsolatom vele, mint valaha. Az, hogy kibékültem vele sokat jelentett mind a kettőnknek. Legalábbis nekem hatalmas előrelépést jelent, mert végre elkezdhetem a tervemet, az elhatározásommal kapcsolatban. Végre megvalósíthatom, ami iszonyúan sokat jelent nekem, és erről nem fogok megfeledkezni a közeljövőben. A legjelentősebb pillanat ez volt a mai nap folyamán. Készen állok mindenre, és  ezért  kíváncsian várom, hogy mit hoz a holnap.

Miután ezt leírtam egy apró mozdulattal becsuktam a könyvet. Beletettem az asztali fiókomba, aztán visszaültem az ágyamra. Egy ideig bámultam a semmibe, majd egyszer csak meguntam. Egy nagy sóhajtás következtében, elterültem az ágyamon. Az alattam lévő puha paplan hatására éreztem, hogy meleg járja át a testemet. Jó ez az érzés, amit mindig érzek, amikor az ágyon fekszem. Mivel már pizsamában feküdtem az ágyon, nem kellett sok ahhoz, hogy a fáradtság leterítsen. Kis idő múlva pontosan ez történt, miszerint az álmosság teljesen átvette felette az uralmat... Ez a nap gyorsan eltelt, de lehet, hogy a holnapi nap sokkal több élményt tartogat a számomra, mint a mai. Szokásosan reggel hat órakor ébresztett az ébresztőórám. Most fél óráig tartó fekvés helyett, vígan ébredtem fel, mert kíváncsi voltam arra, hogy ma mi fog történni. Miután felkeltem és felöltöztem, elintéztem mindent, amit a reggeli teendőim közé szoktam sorolni. Amikor már elkészültem mindennel (beleértve még az összepakolást is), gyorsan leszaladtam a lépcsőn. A nappaliba érve egy cetlin akadt meg a szemem. A tartalma csupán egy mondat: Szia Emma hamarabb kellett elmennünk a munkába, de reméljük, hogy nélkülünk is sikerül elkezdened az elő napodat. - mindössze ez volt a papírra írva.  Amint elolvastam ránéztem az órámra, ami kereken hét órát mutatott. Ez annyit jelentett, hogy fél tizenöt perc múlva indul a buszom. Emily ma nem tud jönni, mert a csodával határos módon megbetegedett, és éppen ezért egyedül megyek a suliba. Ez nem tesz nagyon boldoggá, de gyógyuljon meg minél hamarabb, és ketten élvezzük a gimit. Egyszer csak az órára pillantottam, ami már kereken hét óra volt. Megszokottan a hátamra vettem a táskámat, és elindultam a buszmegálló felé. Nem telt bele sok időbe, hogy odaérjek. Amikor a buszmegállóba értem még egy másik busz volt induló félben (utána jön az én buszom). Nem a buszra figyeltem, mert egy ismerős arcot láttam meg. Az igazat megvallva nem tudom, hogy ki az, de abban teljesen biztos vagyok, hogy valahol már láttam. A ismerős alak felszállt a buszra, ami egy szempillantás alatt eltűnt. Idő közben az én buszom is megjött. Szépen felszálltam rá, és kevesebb, mint tíz perc elteltével már a gimnázium ajtaja előtt álltam. Csak most fogtam fel igazán, hogy gimis vagyok. Új hely, ahova most lépen be másodszorra, mégis félek, mert most nincsen velem Emily. Egy kis idő múlva beléptem az ajtón, ahol már az aula nyüzsgött az emberektől. Felnőttektől és diákoktól egyaránt. Még jobban körülnéztem, és tényleg rengetegen vannak, de ez természetes egy iskolában. Félek tovább menni, de muszáj. Tovább kell mennem! Mielőtt beljebb léphettem volna, egyszer csak kettő idegen lány termett előttem, akiket még életemben nem láttam. Jobban szemügyre akartam venni őket, de éppen, akkor szólt hozzám az egyik.
  -   Szia én Alice vagyok. - mondta, majd a mellette álló lányra mutatott. - Ő, pedig Nina. 
  -  Sziasztok én Emma vagyok és remélem, hogy... - fejeztem be volna a mondatomat, de imént bemutatkozott Alice, hirtelen beszólt a mondatomba.
  -  Na álljon meg a menet! Én nem azért köszöntem neked, és mutatkoztam be, hogy barátkozzak veled! Azért jöttem ide hozzád, mert minden imént jött diákot köszöntök, Felfogtad?
  -   Igen... Fel! - vágtam rá rögtön a választ, amire ő még egy mondatot mondott.
  -   Rendben! Most, hogy ezt tisztáztuk nekünk már nincs veled maradásunk. -  mondatát, majd Ninával egy szempillantás alatt eltűntek. Nos elérkezett a gimi ideje, és vele együtt " a ki a legmenőbb" lányok/ fiuk ideje. Mint láthattam, Alice is egy ilyen típusú lány. Vagy megszokom ezt, vagy nem. Miután Alice és Nina eltűntek előlem tovább mentem. Elővettem az órarendemet, amin az óráim vannak. Az órarend szerint az első órám Földrajz. Mivel nem tudom, hogy melyik tanteremben lesz, ezért inkább elmegyek abba a terembe, ahova az évnyitón mentünk be az osztályfőnökkel, és az osztály többi tagjaival. Gyorsan felmentem a második emeletre, ahol a terem van. Amint beléptem rengeteg lányt, és fiút láttam meg a szemem előtt. A lányok valamennyivel többen vannak, mint a fiúk, amiből én csak jól jöhetek ki. A leghátsó padban foglaltam helyet. Amint leültem, abban a pillanatban be is csöngettek, de a tanár még sehol. Ezt a diáktársaim is észre vették. Elkezdett mindenki olyan hangerővel beszélgetni / kiabálni, mintha még egyikük sem tanult volna még illemet. Amikor már a terem zengett a többiektől, a tanár egyszer csak megérkezett.  -   Mi ez a hangzavar? Közületek senki sem tud viselkedni? - kérdezte már, akkora hangerővel, hogy mindenki megmerevedett. Köztük én is, de nem félek, mert már az anyukám is így kiabál, úgyhogy már megszoktam az ilyen nagy hangerőt. A tanár leült az asztalához, de a diákok még mindig mereven vigyázzban állnak. Miután leült egyszer csak felénk pillantott. Intett a kezével, ami minden bizonnyal azt jelentette, hogy üljünk le a helyünkre. Így is cselekedett mindenki, és rövid idővel később kezdetét vette az első tanóra. Ezen nem történt semmi különös dolog. Az óra végeztével a tanár kiment a teremből, a többiek pedig felsóhajtva kezdtek el beszélgetni. Az én szünetem nem telt úgy, mint ahogy szokott, mert most nem volt senki akivel tudnék rendesen beszélgetni. Ezért ottmaradtam a teremben egyedül a gondolataimmal, mert már mindenki máshol töltötte az idejét. Őszintén szólva nem hittem volna, hogy ilyen unalmasan telik az első napom. Eddig mindössze annyi történt, hogy megismertem a gimi "szépét" és "követőjét". Marha nagy élmény, de komolyan. Történhetne valami izgalmasabb dolog is, minthogy így töltsem el az egész napot. Vagy halálra unom magam, vagy keresek én magam barátokat. - ezután ránéztem az órára, ami szerint még öt percem van a szünetből. Az órarendem szerint a következő órám Matek. Ez az óra ugyan abban a teremben van, mint a többi. Ez annyit jelent, hogy jó helyen vagyok. Kis idő elteltével becsöngettek. A diákok szép lassan betolongtak a terembe és velük együtt a tanár is megjelent. Az óra rendesen lezajlott, és utána már megvolt az esélyem arra, hogy odamenjek valakihez, akivel szépen és lassan összebarátkozhatok. Amint kimentem a teremből megláttam egy lány, aki egyedül ücsörög a padon. Halkan odamentem hozzá és megszólítottam:
  -   Szia! - szóltam hozzá, amire felnézett, én, pedig leültem hozzá és bemutatkoztam. - Emma vagyok. Tudom furcsa, hogy a semmiből itt-termek, de jó lenne valakit megismerni. Láttam, hogy te is egyedül vagy, ezért arra gondoltam, hogy megismerkedhetnénk.
  -   Rendben! - mosolyodott el. - Szia! A nevem Layla. Örülök, hogy idejöttél hozzám, mert akkor akkor az egész napomat elunhattam volna. És... - mielőtt tovább mondhatta volna a mondatát Alice megint előtűnt a semmiből. Komolyan mondom már kezd elegem lenni belőle. Lehet, hogy még csak a második alkalommal csinálja ezt, de nekem már egy nemkívánatos személy. Szóra nyitotta a száját, de mielőtt még egy hang is kijött volna rajta, én kezdtem el beszélni.
 - Neked érzéked van ahhoz, hogy ott-teremjél mások előtt, és ezzel megzavarva a beszélgetést? Komolyan mondom már kezd elegem lenni belőled, úgy hogy még nem is ismerlek. Találkoztam már a fajtáddal, de nem hittem biztosan, hogy a gimiben is lesz egy ilyen, mint te! - vágtam hozzá a véleményemet a fejéhez, amitől ő elkezdett nevetni, de azt igazán nem értem, hogy miért, mert most ebben a pillanatban nincs értelme.
  -  Oké! Látom, hogy van benned tűz és megtudod védeni magadat. - mondta nekem, aztán Laylara nézett. - Layla! És mi van veled? Te vagy olyan merész, hogy kiállj velem szemben? - kérdezte gúnyosan Alice, amire Layla félénken megrázta a fejét.
 -   Mindjárt sejtettem! - nevetett, majd elment. Amikor abba az irányba néztem, ahol Layla volt, már nem találtam ott. Alicevel ő is eltűnt. Vajon csak én fogok ki ilyen embereket, vagy ez a véletlen műve? Nem tudom. Pár perc múlva be is csöngettek. Az órarendem szerint most kettő testnevelés órám lesz egymás után egy huzamban. Ez a kettő óra nagyon, de nagyon lassan telt most a számomra. A testnevelés óra rendesen lezajlott, amin az idő nagy részét futással töltöttük. Ez volt az az óra, ami igazán kifárasztott. Amint vége lett következett az irodalom, majd a nyelvtan óra. Ezek az órák is úgy telt, mint a többi:  a tanárok részletesen elmondták nekünk, hogy pontosan mit is várnak tőlünk ebben a tan évben. A nyelvtan végeztével a tanítási napnak is vége lett. Az összes diákkal együtt én is kisétáltam az osztályból. Leakartam sétálni a lépcsőn, de megláttam, hogy Alice és Nina közelítettek a lépcső felé. Mivel nem akarok velük találkozni, ezért inkább gyorsan a kijárat felé siettem. Mielőtt kiértem volna az épületből eszembe jutott, hogy a táskám a teremben hagytam. Visszafordultam, felmentem a lépcsőn, de egy nemkívánatos személlyel találtam szemben magamat. Ő nem más, mint Nataniel, aki emlékeim szerint Erik bátyja. Két lehetőségem van: mivel nem akarok vele találkozni, ezért gyorsan felsiethetnék a táskámért azt gondolva, hogy ez csak a véletlen műve, amit el kell felejtenem. A másik lehetőség az, hogy odamegyek hozzá. De ezt miért is tenném? Ha nem akarom romba dönteni a kitervelt célomat, akkor most el kell innen tűnnöm! Az a szerencsém, hogy most mással beszél és engem nem vett észre. Sőt lehet, hogy nem emlékszik rám. Jelen pillanatban lehetőségem van arra, hogy gyorsan beszaladjak a terembe és már itt sem vagyok. Így is cselekedtem. Bementem a terembe, felkaptam a táskámat, lementem a lépcsőn és a kijárat felé indultam. Kimentem volna az ajtón, de valaki / valami megakadályozott benne. A hátam mögül egy ismerős hangra lettem figyelmes. 
  -  Emma? - kérdezte a hang, aki feltételezhetően Nataniel. Egy ideig álltam és bámultam magam elé. Lehetőségem lett volna tovább menni, de nem tettem. Valamiért muszáj tudnom azt, hogy miért van itt. Erőt vettem magamon, és a menekülés helyett megfordultam. Szembe találtam magam azzal az arccal, aminek most évek után teljes szívemből örültem. Habozva, de félénken hozzá szóltam.
  -  Szia Nataniel. - köszöntem neki, ami válasz helyett egyszerűen csak megölelt.
  -  Tényleg te vagy az? - kérdezte miközben elengedett.
  -  Igen. - feleltem mosolyogva.
  -  De te mit keresel itt?
  -  Ez hosszú történet.
  -  Értem. - folytattam volna tovább, de akkor döbbentem rá arra, ami nyilvánvaló. Ha Nataniel itt van, akkor itt van Erik is.