Kicsit késni fog a következő fejezet

Sziasztok!

 Hát mit is mondjak?

 Iszonyúan sajnálom, hogy még egy hónap után sem írtam meg a részt, pedig itt volt az egész őszi szünet, de én mit csináltam? Semmit. 

Igen ez a szomorú igazság, hogy egy részt sem tettem ki, pedig megígértem, hogy nem hagyom cserben egy blogomat sem. Ennek végül az lett a vége, hogy egy másik blogomat szüneteltetem. 

Eljutottam arra a pontra, hogy nincs kedvem folytatni egyik blogomat sem. Nem időhiány miatt, hanem kedvetlenség miatt. Mondhatnám azt, hogy most abbahagyom minden blogomat, ezt is beleértve. Sőt még azt is  mondhatnám, hogy itt a vége fuss el véle itt hagyom végleg a blogger világát, mert nincs kedvem írni. 

Mondhatnám ezt, de nem teszem. Hogy miért? 

Erre a kérdésre roppant egyszerű a válasz: azért nem hagyok itt mindent, mert ígéretet tettem nektek, és végső sorban magamnak. Ezt az ígéretet pedig nem áll szándékomban megszegni. Éppen ezért nem hagyom abba az eddigi blogjaimat és ezt sem. Szóval, akkor tegyünk úgy mintha, nem is mondtam volna semmit. 

Akkor térjünk át a történetre. Mint a címből is láthatjátok egy kicsit késni fog a következő fejezet. Sajnálom, hogy eddig nem hoztam, de előbb már elmondtam, hogy miért. Ha bárkinek is csalódást okoztam, akkor sajnálom. A következő fejezettel már majdnem készen lettem, amikor megkaptam a blogra kapott kritikát. Ezért megpróbálom újra írni a fejezetet, mert nem szeretném, hogyha unalmas lenne és elmenne az egész izgalom a történetből. Az igazat megvallva azt terveztem, hogy Erik már a következő fejezetben felbukkan, de akkor mint mondtam eltűnne az izgalom.  Összesen ennyit akartam volna mondani. 

De mielőtt elbúcsúznék itt van egy kis részlet az új fejezetből:

Egy nemkívánatos személlyel találtam szemben magamat. Ő nem más, mint Nataniel, aki emlékeim szerint Erik bátyja. Két lehetőségem van: mivel nem akarok vele találkozni, ezért gyorsan felsiethetnék a táskámért azt gondolva, hogy ez csak a véletlen műve, amit el kell felejtenem. A másik lehetőség az, hogy odamegyek hozzá. De ezt miért is tenném? Ha nem akarom romba dönteni a kitervelt célomat, akkor most el kell innen tűnnöm! Az a szerencsém, hogy most mással beszél és engem nem vett észre. Sőt lehet, hogy nem emlékszik rám. Jelen pillanatban lehetőségem van arra, hogy gyorsan beszaladjak a terembe és már itt sem vagyok. Így is cselekedtem. Bementem a terembe, felkaptam a táskámat, lementem a lépcsőn és a kijárat felé indultam. Kimentem volna az ajtón, de valaki / valami megakadályozott benne. A hátam mögül egy ismerős hangra lettem figyelmes. 

  -  Emma? - kérdezte a hang, aki feltételezhetően Nataniel. Egy ideig álltam és bámultam magam elé. Lehetőségem lett volna tovább menni, de nem tettem. Valamiért muszáj tudnom azt, hogy miért van itt. Erőt vettem magamon, és a menekülés helyett megfordultam. Szembe találtam magam azzal az arccal, aminek most évek után teljes szívemből örültem. Habozva, de félénken hozzá szóltam.

  -  Szia Nataniel. - köszöntem neki, de válasz helyett egyszerűen csak megölelt.

  -  Tényleg te vagy az? - kérdezte miközben elengedett.

  -  Igen. - feleltem mosolyogva.

  -  De te mit keresel itt?

  -  Ez hosszú történet.

  -  Értem. - folytattam volna tovább, de akkor döbbentem rá arra, ami nyilvánvaló. Ha Nataniel itt van, akkor Erik is. Számomra ez az a dolog, aminek itt nincs helye. Ezt Nataniellel is közölhetném, de az egy kicsit bunkóság lenne tőlem. Mivel furdalt a kíváncsiság, hogy Erik is itt van-e, ezért mégis rákérdeztem.
  -  Erik itt van?
  -  Ezt most miért kérded? - válaszol kérdéssel kérdésre, amitől még jobban az az érzésem támadt, hogy Erik itt van.
  -  Nézd! Ha egy valamit megtanultam azalatt a két év alatt, amíg ismertelek titeket, az az, hogy ha az egyikőtök elmegy valahova, a másik követi. Szóval lennél szíves válaszolni?
  -  Igen ő is itt van. Ezt azért nem akartam mondani, mert tudom, hogy furcsa lenne vele találkozni. - mondta Nataniel. Nekem ez az egész most kicsit sok, ezért szó nélkül elkezdtem  a kijárat felé sietni, de Nataniel elkapta a karomat.
  -  Most hová sietsz? 
  -  Tényleg nem érted? - kérdeztem, amire megrázta a fejét. - Tudod én kitűztem magam elé egy célt, amit szeretnék teljesíteni. Még évekkel ezelőtt megismertelek titeket, ami mind szép és jó, de már vége van. Nyolc év elteltével egyszer csak itt teremsz az iskolámban, és nem tudom, hogy miért. Az volt a tervem, hogy nyugiban kijárom a gimnáziumot, egyetemre megyek, és élem tovább az életemet. Nincsen szükségem újabb botrányra. Mint te is tudod a szüleim, meg a ti szüleitek nem jöttek ki jól régebben, és gondold el, hogy most mi lenne. Nem akarom újra átélni az a fájdalmat, ami akkor volt, amikor elmentetek. Nekem ez nem kell! - mondtam meg a véleményemet, majd kiszaladtam a iskola épületéből. Lehet, hogy megbántottam őt, de nekem most nem kell a társasága. Eriké meg végképp nem. Nincs kedvem a múltammal szembetalálkozni, ezért most nyomban ki kell vernem a fejemből az imént történteket.

Akkor most szeretnék elköszönni és még egyszer bocsánatot kérni hosszú-hosszú késésért. A következő rész dátuma:
2017. Január 8.

01. Fejezet ---> Amikor a múlt utolér

Sziasztok! Nagyon örülünk annak, hogy ilyen hamar 6 rendszeres olvasóval büszkélkedhet a blog. Tudjátok ez egy blogírónak eszméletlen sokat jelent már az, hogy valaki elolvassa az irományát. Szerintem ezzel nem csak én vagyok egyedül, mert mindenki örül egy pozitív kommentnek, miszerint valakinek tetszik, a keze közül kiadott története. Szóval nagyon köszönünk minden egyes pozitív hozzászólást, ami a blogra érkezik. És íme itt az új rész, ami egy kicsit nehezen, de végül is elkészült, ami jó. Tényleg sok időbe telt, amíg elkészült, de ez semmiképpen sem baj, mert egy rendesen megírt részt lehet látni a blogon, ami remek, vagyis nekem személy szerint elnyerte a tetszésemet. Szerintem nektek is tetszik, majd, de ezt bízzuk a véletlenre. Még annyit mondanék, hogy a történet Wattpadon is olvasható. Ha valaki szeretné megtekinteni az, itt teheti meg. Remélem, hogy egy páran ott is fogják olvasni, de az se baj ha nem, mert semmi sem kötelező. Nos, akkor erről ennyit mára. Remélem, hogy tetszeni fog ez a rész. És FIGYELEM! Ebben a részben felbukkan Erik is, ami teljesen felforgatja Emma életét... Jó olvasást. A következő rész nem tudom, hogy mikor lesz, de minél hamarabb megírjuk, ez meg ígérem most is. Szokásosan ezt írom a végére, de most is elmondom! Jó olvasást mindenkinek, 1-2 hét múlva találkozunk. Sziasztok!

            --------------------------------------------------------------------------------------------------

                                              Amikor a múlt utolér 
.Hát... Nos igen. Ide is elérkeztünk, amikor a legjobb barátnőmnek mindent kitálalok a múltammal kapcsolatban. Jól esett mindent kimondani, amit eddig bármi áron magamba fojtottam. Emily nem úgy reagált, ahogy vártam. Azt hittem, hogy kinevet, de nem így történt. Kedvesen megölelt és tovább beszélgettünk, ami nagyon sokat jelentett nekem. Nem nevetett ki, hanem legjobb barátnő módjára meghallgatott és hagyta, hogy kiöntsem neki a szívemet. Az órákig tartó beszélgetés után hazament, én pedig vacsora nélkül mentem el aludni, mert nem volt kedvem az anyám folyamatos szidását hallgatni. Rögtön elaludtam, mert a nap folyamán sok emléket kellett felidéznem, és ez lelkileg kifárasztott. Most reggel hat órára állítottam be az ébresztő órámat, hogy nehogy elkéssek az évnyitóról. Az óra pontban reggel hatkor keltett, de túlságosan álmos voltam ahhoz, hogy felkeljek. Végül az anyukám rázott ki az ágyból, tíz peres noszogatás után, majd elindult a munkába. Egyedül maradtam a házban, ami azt jelenti, hogy hivatalosan is elkezdődött a hétfő. Felöltöztem, összepakoltam, és mindennel elkészültem. Ránéztem az órámra, és még van öt percem az indulásig. Van időm arra, hogy mindent elraktározzak a fejemben és csak, akkor vágjak neki a napnak. Emilyvel együtt indulunk az évnyitóra, majd utána hazajövök és csak holnap kezdődnek el a tanítási órák. Pár perc múlva elindultam a buszmegálló felé. Amint odaértem megláttam, Emilyt, aki mosolyogva, nyugodt arccal, de mégis izgatottan várt engem. Bizonyára ő is meg van ijedve, mint én.

Amint egymás közelébe értünk, rögtön megöleltünk egymást. Ez is egy olyan  szép baráti pillanat volt, mint a többi, amit ketten együtt töltöttünk az elmúlt évek során. Örülök, hogy a barátja lehetek. Emilyvel már kb. olyan tíz éves korunk óra ismerjük egymást. Minden fontos dolgot megosztunk egymással, ami jó, a barátságunk szempontjából. Az egyik pillanatban még Emilyt ölelem, a másikban, pedig már arra lettem figyelmes, hogy megérkezett a busz. Elengedtük egymást és felszálltunk a már indló félben lévő járműre. Amikor már minden utas felszállt, és helyet foglalt a busz elindult. Nekünk nem kellett leülnünk, mert egy megálló van a gimiig. Fura ezt kimondani, de így van, és éppen ezért nem gondolok másra, csak arra, hogy gimnazista lettem.

Amikor leszálltunk a buszról, az iskola felé vettük az irányt. Az odavezető út rövid, ezért pillanatok alatt odaértünk. Amint megpillantottuk az iskolát, megálltunk az épülettel szemtől szemben. Kis ideig csak bámultunk, aztán egymásra néztünk. Emily tekintetéből látszott, hogy őt is elfogta az a furcsa érzés, ami engem. 

  -  Te elhiszed, hogy itt vagyunk? - kérdezte, amire határozott arccal bólintottam.

  -  Igen... Hivatalosan is itt vagyunk. - fejeztem be volna a beszélgetést, de még előtte, Emily felé nyújtottam a kezemet, annak jeléül, hogy indulhatunk- e.

 -  Készen állsz? - kérdeztem, amire megfogta és ketten mentünk be az iskolába. Az épület belső része zajos volt, de a külső része sem volt a legcsendesebb. Amint beléptünk az ajtón, a tágas aula tárult a szemünk elé. Mellettünk ott volt a büfé, fölöttünk, pedig még kettő emelet volt. Maga a hely a rendes, megszokott iskolai hangulatot keltette, de Emilyvel mind a ketten tudtuk, hogy ez most egészen más, mert nem ez már nem az általános. Ez a gimnázium, ahova mostantól három évet fogok járni. Sokak szerint ezek az évek lesznek a leges legjobb éveink, amiket ki kell, majd élvezni. Új hely... Új barátok.... Ezeket kínál maga után, de még, ami ennél is jobb: egy új kezdet lehetősége, miszerint magam mögött hagyhatom a múltat. Emilyvel beljebb sétáltunk és hamar megtaláltuk a mi osztályunkat, mert egy tanár az osztályunk számát mutogatta. Gondolom ő lesz az osztályfőnökünk. Odamentünk hozzá, bemutatkoztunk, és hamar be is igazolódott, hogy tényleg ő az osztályfőnök. Egyre több lány, és fiú, gyűlt össze körülöttünk. Kis idő múlva már meglett a teljes létszám is. Fel mentünk egy terembe, és kezdetét vette az évnyitó, ahol egy kicsit beszélt az igazgató, majd amikor abbahagyta a mondandóját, a tanár egy terem felé mutatott. Szóval bementünk egy terembe, ami első látszatra tágasnak nézett ki. A falak fehérek. A kinézete egy egyszerű, és átlagos osztályteremé. Egyszerűen nincs mit rajta figyelni, de szerintem, majd ki lesz dekorálva. Amint mindenki bement a terembe, elfoglaltuk a helyünket. A tanár és a többiek is szépen lassan bemutatkoztak( a bemutatkozáson kívül még mondtak egymásról pár sort). Egy kis idő múlva végül rám került a sor. Egy kis ideig még csendben maradtam, de aztán bemutatkoztam. Amint végeztem az utánam lévő kezdett el beszélni. Ez így ment szép sorjában, amíg oda nem jutottunk, hogy vége az évnyitónak, holnap már kezdődnek az órák, és minden le van tudva. Hazamentem busszal. Gyorsan eltelt a nap, vagyis a fele. Most dél van, ami azt jelenti, hogy maradt még egy fél napom, hogy felkészüljek a holnapira. Amint hazaértem rögtön elterültem a kanapén. Azt hittem, hogy a mai nap egyedül leszek, de valami keresztül húzta a számításaimat, mert ahogy hazaértem, azután pár perccel megjelent az anyukám. Abban a pillanatban, amikor megláttam rögvest felszaladtam a szobámba köszönés nélkül. Hallottam, hogy utánam kiállt, de nem válaszoltam neki vissza. Az az igazság, hogy még mindig haragszom rá. Tudom, hogy nem kéne, de azt a dolgot vágta a fejemhez, ami eléggé mélyen érint. És ő ezt tudja is jól, de akkor is mondja a magáét. Sosem fogom megérteni, hogy mi a baja Erik szüleivel. Egy szép napon lehet, hogy majd elfogja mondani nekem, de az biztos, hogy nem most lesz. Nyolc évvel ezelőtt még felhőtlen volt a kapcsolatunk, de ahogy Erik kilépett az életemből anya bevallotta, hogy még azelőtt pár nappal beszélt a szüleivel. Ahogy ezt elmondta teljesen másképpen kezdtem viszonyulni felé. Nem nyíltam meg előtte, ahogy ő sem irányult felém semmilyen kedvességgel. Az apukám megérti az álláspontomat, de még, akkor is az anyukám mellett áll. Kitart mellette, mert a társa. Nekem is Erik volt a társam, de ők ezt nem értették meg. Bármitől is féltettek akkor, az már a múlté. Amit a mai napon, vagyis most hivatalosan is elfelejtem, mert ez egy zavaró tényező, amit kizárom az életemben. Ettől a pillanattól. Mostantól csak Emma vagyok, és nem a jelentős múlttal rendelkező Emma. Egy ideig még ezen gondolkoztam, aztán úgy döntöttem, hogy kibékülök az anyámmal, aki most lent ül a kanapén és tévét néz. Szépen kinyitottam az szobámnak az ajtaját, és lassan lementem a lépcsőn. Leültem mellé a kanapéra, és egyszer csak rám nézett.
  -   Mit szólnál ha fegyverszünetet kötnénk? - kezdtem. - Itt az iskola... Vagyis a gimi, ami számomra az újrakezdést jelenti. Mind a ketten tudjuk, hogy milyen fontos nekem Erik. Azért haragudtam meg, mert felhoztad őt, és ezt vágtad a fejemhez. Nekem ez rosszul esett, de az elmúlt időben én sem voltam jobb. Szóval Erik a múlté. Szóval ha én kicsit visszaveszek az érzelgésből és nem mondok egy rossz szót se, akkor megegyezhetünk abban, hogy mindent új lappal kezdünk?
  -   Igen kezdjünk elölről mindent. Ha te is visszafogod magadat, akkor én is csendben maradok és végre magunk mögött hagyhatjuk a múltat. Mind a kettőnknek ez a legjobb. És amúgy is szeretném ha boldog lennél. - mondta, majd megölelt.
Nyolc év elteltével újra tudtunk beszélni egymással veszekedés nélkül. Maga az sokat jelentett, hogy megértette az elhatározásomat. Ennek a segítségével a múltban történt dolgok, a múltban is maradnak. Egy ideig még elbeszélgettünk és egyre jobban kezdtünk megnyílni egymás előtt. Nekem ez egy fordulópont az életemben. Békét kötöttem az anyámmal, aki már szó szerint a riválisom volt, de a segítségével minden megváltozhat. Az apukám még mindig nem jött haza, de már egy órája beszélgetünk egymással. Az egy lassacskán egy órája tartó társalgásból, már szó szerint négy óra lett. Nem hittem, hogy ennyi ideig eltudok vele beszélgetni, de a sors most így adta. Sokaknak furcsa lehet, hogy hiszek a sorsban, de ilyen vagyok. Nem lehet megváltoztatni. Igaz sokan akarják, hogy változzak, de nem tudok és kész. Egy ideig még beszélgettünk, de aztán az anyukámnak dolga lett.     Felmentem a szobámba és bekapcsoltam a laptopomat. Megbeszéltünk Emilyvel, hogy még mailezünk. Amint látta, hogy fent vagyok, Emily, rögtön rám írt:
 Emily: Szia! Hogy alakulnak a dolgok nálad? Csak azért kérdezem, mert a tegnapi nap után van mit feltételeznem. Bocsi ha rossz időben kérdezem. Ne haragudj!
Emma: Szia! Nem kérdezted rossz időpontban. Egyáltalán nem, de ha így lenne akkor sem haragudnék meg. Az imént békültem ki az anyukámmal, ami mindkettőnknek sokat jelentett, De most komolyan! Atyám! Már vagy nyolc éve nem beszéltünk higgadtan egymással és most eljött a megfelelő alkalom. Ez most nagyon jól jött ki, mert megegyeztünk abban, hogy Erik  már a múlté. - írtam le boldogan a gondolataimat, mert végre minden rendben van.
Emily: Ennek őszintén örülök. Tényleg jól jött ki. Remélem, hogy ez így is marad, majd mindig. - Mielőtt még válaszolhattam volna, az anyukám hangját hallottam lentről, ami azt kiabálta, hogy: Emma gyere le, mert vacsora idő van! - mielőtt még lementem volna, még elköszöntem Emilytől. Rögtön lementem a lépcsőn és leültem az asztalhoz, ahol már tálalva volt a vacsora, és az anyukám és az apukám is ott ült már.
Leültem, majd elkezdtünk beszélgetni.
  -  Hogy van az, hogy tegnap még úgy veszekedtetek, mint az állat most meg megtudtok lenni egy helységben? - nézett ránk kíváncsian, amire anyával elnevettük magunkat.
  -  Békét kötöttünk, mert beláttuk, hogy nincs értelme a folyamatos veszekedésnek.
  -  És ez meddig marad így?
  -  Addig, amíg nem történik olyasmi, ami mindkettőnknek gondot okozna. - mondtam, amire mind a hárman elmosolyodtunk. Látszott, hogy végre béke uralja a  családot, ami nagyon is jó.
  -  Rendben, de meg ígéritek, hogy így lesz? - nézett ránk apa.
  -  Igen!
  - Igen mindenképpen. - mondtunk egyszerre, majd elkezdtünk enni. Az este további része nyugodt hangulatban telt. Régen volt már, hogy hárman ültünk egy asztalnál, nyugodtan... Egy családként. A mai nap mindhármunknak ez új kezdetet jelent. Az apukámat ez boldoggá teszi, az anyukámmal a kapcsolatom végre megjavult, és én is teljesíthetem az elhatározásomat, miszerint a múlt a helyén marad. A múltban szerzett emlékeket elfelejtem, és új életet kezdek! Ezt nem mondtam ki hangosan, de mind a ketten sejthették, hogy ezt gondolom, mert nincs olyan, aki náluk jobban ismerne. Az a lényeg, hogy minden rendben jött, és mostantól az előttem álló jövőre koncentrálhatok, ami nagyon sokat jelent nekem. Nagyon - nagyon sokat! Körülbelül egy órát beszélgettünk a vacsora után, aztán mindenki ment a maga dolgára. Én szokásosan zenét hallgatva írtam. Sokak megőrülnének zene nélkül, és én is köztük vagyok, de ezt mindenki tudta rólam, aki ismer. Az írás pedig a szenvedélyem, de ezt senki nem tudja rólam, kivéve Emily. Ő az, akinek mindent elmondok, és ez a dolog is köztük van. Van egy könyvem, ahova minden velem történő dolgot leírok, és abból merítek ihletet. Ez egy napló, ahova eddig mindent mindig leírtam. Minden nap leírom, hogy mi történt velem, az adott napon. Nálam ez megszokott, mert ez ad erőt arra, hogy írjak. Ha van valami, amit szenvedélyből tehetek az ez a dolog, mert a nyugalmamat lelem benne. Most is éppen írok:

  A mai napon kezdetét vette az állítólagos új életem. Az évnyitó jól telt, de még nem ismerkedtem másokkal. Az iskolán kívül egy sokkoló dolog is történt. Amikor hazamentem még nem történt semmi, de amikor az anyukám hazajött, hirtelen elhatároztam, hogy fegyverszünetet kötök vele. A legnagyobb meglepetésemre belement az ajánlatomba, és jelen pillanatban sokkal jobb a kapcsolatom vele, mint valaha. Az, hogy kibékültem vele sokat jelentett mind a kettőnknek. Legalábbis nekem hatalmas előrelépést jelent, mert végre elkezdhetem a tervemet, az elhatározásommal kapcsolatban. Végre megvalósíthatom, ami iszonyúan sokat jelent nekem, és erről nem fogok megfeledkezni a közeljövőben. A legjelentősebb pillanat ez volt a mai nap folyamán. Készen állok mindenre, és  ezért  kíváncsian várom, hogy mit hoz a holnap.

Miután ezt leírtam egy apró mozdulattal becsuktam a könyvet. Beletettem az asztali fiókomba, aztán visszaültem az ágyamra. Egy ideig bámultam a semmibe, majd egyszer csak meguntam. Egy nagy sóhajtás következtében, elterültem az ágyamon. Az alattam lévő puha paplan hatására éreztem, hogy meleg járja át a testemet. Jó ez az érzés, amit mindig érzek, amikor az ágyon fekszem. Mivel már pizsamában feküdtem az ágyon, nem kellett sok ahhoz, hogy a fáradtság leterítsen. Kis idő múlva pontosan ez történt, miszerint az álmosság teljesen átvette felette az uralmat... Ez a nap gyorsan eltelt, de lehet, hogy a holnapi nap sokkal több élményt tartogat a számomra, mint a mai. Szokásosan reggel hat órakor ébresztett az ébresztőórám. Most fél óráig tartó fekvés helyett, vígan ébredtem fel, mert kíváncsi voltam arra, hogy ma mi fog történni. Miután felkeltem és felöltöztem, elintéztem mindent, amit a reggeli teendőim közé szoktam sorolni. Amikor már elkészültem mindennel (beleértve még az összepakolást is), gyorsan leszaladtam a lépcsőn. A nappaliba érve egy cetlin akadt meg a szemem. A tartalma csupán egy mondat: Szia Emma hamarabb kellett elmennünk a munkába, de reméljük, hogy nélkülünk is sikerül elkezdened az elő napodat. - mindössze ez volt a papírra írva.  Amint elolvastam ránéztem az órámra, ami kereken hét órát mutatott. Ez annyit jelentett, hogy fél tizenöt perc múlva indul a buszom. Emily ma nem tud jönni, mert a csodával határos módon megbetegedett, és éppen ezért egyedül megyek a suliba. Ez nem tesz nagyon boldoggá, de gyógyuljon meg minél hamarabb, és ketten élvezzük a gimit. Egyszer csak az órára pillantottam, ami már kereken hét óra volt. Megszokottan a hátamra vettem a táskámat, és elindultam a buszmegálló felé. Nem telt bele sok időbe, hogy odaérjek. Amikor a buszmegállóba értem még egy másik busz volt induló félben (utána jön az én buszom). Nem a buszra figyeltem, mert egy ismerős arcot láttam meg. Az igazat megvallva nem tudom, hogy ki az, de abban teljesen biztos vagyok, hogy valahol már láttam. A ismerős alak felszállt a buszra, ami egy szempillantás alatt eltűnt. Idő közben az én buszom is megjött. Szépen felszálltam rá, és kevesebb, mint tíz perc elteltével már a gimnázium ajtaja előtt álltam. Csak most fogtam fel igazán, hogy gimis vagyok. Új hely, ahova most lépen be másodszorra, mégis félek, mert most nincsen velem Emily. Egy kis idő múlva beléptem az ajtón, ahol már az aula nyüzsgött az emberektől. Felnőttektől és diákoktól egyaránt. Még jobban körülnéztem, és tényleg rengetegen vannak, de ez természetes egy iskolában. Félek tovább menni, de muszáj. Tovább kell mennem! Mielőtt beljebb léphettem volna, egyszer csak kettő idegen lány termett előttem, akiket még életemben nem láttam. Jobban szemügyre akartam venni őket, de éppen, akkor szólt hozzám az egyik.
  -   Szia én Alice vagyok. - mondta, majd a mellette álló lányra mutatott. - Ő, pedig Nina. 
  -  Sziasztok én Emma vagyok és remélem, hogy... - fejeztem be volna a mondatomat, de imént bemutatkozott Alice, hirtelen beszólt a mondatomba.
  -  Na álljon meg a menet! Én nem azért köszöntem neked, és mutatkoztam be, hogy barátkozzak veled! Azért jöttem ide hozzád, mert minden imént jött diákot köszöntök, Felfogtad?
  -   Igen... Fel! - vágtam rá rögtön a választ, amire ő még egy mondatot mondott.
  -   Rendben! Most, hogy ezt tisztáztuk nekünk már nincs veled maradásunk. -  mondatát, majd Ninával egy szempillantás alatt eltűntek. Nos elérkezett a gimi ideje, és vele együtt " a ki a legmenőbb" lányok/ fiuk ideje. Mint láthattam, Alice is egy ilyen típusú lány. Vagy megszokom ezt, vagy nem. Miután Alice és Nina eltűntek előlem tovább mentem. Elővettem az órarendemet, amin az óráim vannak. Az órarend szerint az első órám Földrajz. Mivel nem tudom, hogy melyik tanteremben lesz, ezért inkább elmegyek abba a terembe, ahova az évnyitón mentünk be az osztályfőnökkel, és az osztály többi tagjaival. Gyorsan felmentem a második emeletre, ahol a terem van. Amint beléptem rengeteg lányt, és fiút láttam meg a szemem előtt. A lányok valamennyivel többen vannak, mint a fiúk, amiből én csak jól jöhetek ki. A leghátsó padban foglaltam helyet. Amint leültem, abban a pillanatban be is csöngettek, de a tanár még sehol. Ezt a diáktársaim is észre vették. Elkezdett mindenki olyan hangerővel beszélgetni / kiabálni, mintha még egyikük sem tanult volna még illemet. Amikor már a terem zengett a többiektől, a tanár egyszer csak megérkezett.  -   Mi ez a hangzavar? Közületek senki sem tud viselkedni? - kérdezte már, akkora hangerővel, hogy mindenki megmerevedett. Köztük én is, de nem félek, mert már az anyukám is így kiabál, úgyhogy már megszoktam az ilyen nagy hangerőt. A tanár leült az asztalához, de a diákok még mindig mereven vigyázzban állnak. Miután leült egyszer csak felénk pillantott. Intett a kezével, ami minden bizonnyal azt jelentette, hogy üljünk le a helyünkre. Így is cselekedett mindenki, és rövid idővel később kezdetét vette az első tanóra. Ezen nem történt semmi különös dolog. Az óra végeztével a tanár kiment a teremből, a többiek pedig felsóhajtva kezdtek el beszélgetni. Az én szünetem nem telt úgy, mint ahogy szokott, mert most nem volt senki akivel tudnék rendesen beszélgetni. Ezért ottmaradtam a teremben egyedül a gondolataimmal, mert már mindenki máshol töltötte az idejét. Őszintén szólva nem hittem volna, hogy ilyen unalmasan telik az első napom. Eddig mindössze annyi történt, hogy megismertem a gimi "szépét" és "követőjét". Marha nagy élmény, de komolyan. Történhetne valami izgalmasabb dolog is, minthogy így töltsem el az egész napot. Vagy halálra unom magam, vagy keresek én magam barátokat. - ezután ránéztem az órára, ami szerint még öt percem van a szünetből. Az órarendem szerint a következő órám Matek. Ez az óra ugyan abban a teremben van, mint a többi. Ez annyit jelent, hogy jó helyen vagyok. Kis idő elteltével becsöngettek. A diákok szép lassan betolongtak a terembe és velük együtt a tanár is megjelent. Az óra rendesen lezajlott, és utána már megvolt az esélyem arra, hogy odamenjek valakihez, akivel szépen és lassan összebarátkozhatok. Amint kimentem a teremből megláttam egy lány, aki egyedül ücsörög a padon. Halkan odamentem hozzá és megszólítottam:
  -   Szia! - szóltam hozzá, amire felnézett, én, pedig leültem hozzá és bemutatkoztam. - Emma vagyok. Tudom furcsa, hogy a semmiből itt-termek, de jó lenne valakit megismerni. Láttam, hogy te is egyedül vagy, ezért arra gondoltam, hogy megismerkedhetnénk.
  -   Rendben! - mosolyodott el. - Szia! A nevem Layla. Örülök, hogy idejöttél hozzám, mert akkor akkor az egész napomat elunhattam volna. És... - mielőtt tovább mondhatta volna a mondatát Alice megint előtűnt a semmiből. Komolyan mondom már kezd elegem lenni belőle. Lehet, hogy még csak a második alkalommal csinálja ezt, de nekem már egy nemkívánatos személy. Szóra nyitotta a száját, de mielőtt még egy hang is kijött volna rajta, én kezdtem el beszélni.
 - Neked érzéked van ahhoz, hogy ott-teremjél mások előtt, és ezzel megzavarva a beszélgetést? Komolyan mondom már kezd elegem lenni belőled, úgy hogy még nem is ismerlek. Találkoztam már a fajtáddal, de nem hittem biztosan, hogy a gimiben is lesz egy ilyen, mint te! - vágtam hozzá a véleményemet a fejéhez, amitől ő elkezdett nevetni, de azt igazán nem értem, hogy miért, mert most ebben a pillanatban nincs értelme.
  -  Oké! Látom, hogy van benned tűz és megtudod védeni magadat. - mondta nekem, aztán Laylara nézett. - Layla! És mi van veled? Te vagy olyan merész, hogy kiállj velem szemben? - kérdezte gúnyosan Alice, amire Layla félénken megrázta a fejét.
 -   Mindjárt sejtettem! - nevetett, majd elment. Amikor abba az irányba néztem, ahol Layla volt, már nem találtam ott. Alicevel ő is eltűnt. Vajon csak én fogok ki ilyen embereket, vagy ez a véletlen műve? Nem tudom. Pár perc múlva be is csöngettek. Az órarendem szerint most kettő testnevelés órám lesz egymás után egy huzamban. Ez a kettő óra nagyon, de nagyon lassan telt most a számomra. A testnevelés óra rendesen lezajlott, amin az idő nagy részét futással töltöttük. Ez volt az az óra, ami igazán kifárasztott. Amint vége lett következett az irodalom, majd a nyelvtan óra. Ezek az órák is úgy telt, mint a többi:  a tanárok részletesen elmondták nekünk, hogy pontosan mit is várnak tőlünk ebben a tan évben. A nyelvtan végeztével a tanítási napnak is vége lett. Az összes diákkal együtt én is kisétáltam az osztályból. Leakartam sétálni a lépcsőn, de megláttam, hogy Alice és Nina közelítettek a lépcső felé. Mivel nem akarok velük találkozni, ezért inkább gyorsan a kijárat felé siettem. Mielőtt kiértem volna az épületből eszembe jutott, hogy a táskám a teremben hagytam. Visszafordultam, felmentem a lépcsőn, de egy nemkívánatos személlyel találtam szemben magamat. Ő nem más, mint Nataniel, aki emlékeim szerint Erik bátyja. Két lehetőségem van: mivel nem akarok vele találkozni, ezért gyorsan felsiethetnék a táskámért azt gondolva, hogy ez csak a véletlen műve, amit el kell felejtenem. A másik lehetőség az, hogy odamegyek hozzá. De ezt miért is tenném? Ha nem akarom romba dönteni a kitervelt célomat, akkor most el kell innen tűnnöm! Az a szerencsém, hogy most mással beszél és engem nem vett észre. Sőt lehet, hogy nem emlékszik rám. Jelen pillanatban lehetőségem van arra, hogy gyorsan beszaladjak a terembe és már itt sem vagyok. Így is cselekedtem. Bementem a terembe, felkaptam a táskámat, lementem a lépcsőn és a kijárat felé indultam. Kimentem volna az ajtón, de valaki / valami megakadályozott benne. A hátam mögül egy ismerős hangra lettem figyelmes. 
  -  Emma? - kérdezte a hang, aki feltételezhetően Nataniel. Egy ideig álltam és bámultam magam elé. Lehetőségem lett volna tovább menni, de nem tettem. Valamiért muszáj tudnom azt, hogy miért van itt. Erőt vettem magamon, és a menekülés helyett megfordultam. Szembe találtam magam azzal az arccal, aminek most évek után teljes szívemből örültem. Habozva, de félénken hozzá szóltam.
  -  Szia Nataniel. - köszöntem neki, ami válasz helyett egyszerűen csak megölelt.
  -  Tényleg te vagy az? - kérdezte miközben elengedett.
  -  Igen. - feleltem mosolyogva.
  -  De te mit keresel itt?
  -  Ez hosszú történet.
  -  Értem. - folytattam volna tovább, de akkor döbbentem rá arra, ami nyilvánvaló. Ha Nataniel itt van, akkor itt van Erik is.

Prológus

A szél végig süvített az utcák nagy részén. A nap aranyló sugarai mindenkit a nyáron szerzett élményeire emlékeztette, ugyanis már csak egyetlen egy hétvége van a szünidőből. Az eddig még általánosba járó diákokon úrrá lett a félelem, mert az általános szó helyét, a gimnázium vette át. Mindenki vagy félt, vagy izgatott volt. Köztük szereplek én is, aki még mindig kislánynak képzeli magát, pedig már betöltöttem a tizenhatodik évemet, ami azt jelenti, hogy el kell kezdenem végre élni az életemet. Nálam ez felettébb sokat jelent, mert az életem eddigi része egyetlen személytől függött, akinek az emlékét a gimnázium segítségével végre magam mögött hagyhatom. Név szerint Emma vagyok, de mások az érzelmek királynőjének szoktak hívni. Az érzelmek királynője, felettébb különös elnevezés, de bőven van oka annak, hogy így hívnak. Legfőképpen azért, mert mindent magamra veszek és át tudom érezni a szomorú helyzeteket. Ilyenkor túltengenek bennem az érzelmek, és így ragadt rám maga a jellemzés. A személyiségem nagy része az érzelmes szóból áll, de nem árt jobban megismerni ahhoz, hogy véleményt lehessen rólam alkotni. Az időm nagy részét tanulással töltöm, mert fel kell készülnöm a rám váró jövőre. Ha már a jövőmnél tartunk új iskolába fogok kerülni, ami számomra felettébb aggasztó. Nekem egy kicsit nehéz felfogni, hogy nemsokára itt az iskola. Mostantól új környezetben leszek, és új embereket fogok megismerni. Már a gondolat is rémisztő, hogy vége van az általános iskolának, de az a jó benne, hogy végre a hátam mögött hagyhatom a múltat és azt a terhet, amit mind idáig a vállamon cipeltem.  Jelen pillanatban is a képernyőt bámulom és a fejemben, csakis az új iskola jár. Új környezet... Új barátok... Egy új élet, ami az újrakezdést szolgálja. Egy pillanatig még mindig ezen az egészen törtem a fejemet, de aztán elálmosodtam és az ágyam felé indultam. Lekapcsoltam a villanyt és a meleg takaró alá bújtam. Gondolkodni akartam még ezen, de akaratlanul is, az álmosság szépen lassan átvette felette az uralmat. Tíz óra elteltével bekövetkezett a reggel. Nap ragyogó fénye besütött az ablakon, de nem volt elég ahhoz, hogy felébresszen. Amikor az óra kerek nyolc órát mutatott, hangos csilingelésbe kezdett, ami nyomban kiveri az ágyból az embert. Nyomban felébredtem és kikapcsoltam az ébresztő órát. Még abban a minutumban rájöttem, hogy már csak a vasárnap maradt, aztán jön az iskola. Már a gondolata is kiráz, de bele kell törődnöm nekem is, mint mindenki másnak. Szépen, könnyedén lehúztam magamról a puha takarót, és felálltam, ami számomra azt jelenti, hogy kész vagyok elkezdeni a mai napot. Felöltözve, és mindent elintézve mentem le a lépcsőn, a nemsokára munkába induló szüleimhez. Köszöntem nekik, de ők nem köszöntek vissza. Az apukám egy ajándékot tolt elém, majd sietősen elindult a munkába és az anyukám is ugyan így tett. A nem köszönés, és az egyfolytában lévő futás a munkába nálunk gyakori eset, mert a szüleim egy építész céget vezetnek, ami nagy meló. Az ajándékot azért kaptam, mert ma van a születésnapom. Pontosabban már betöltöttem a tizenhat éves kort, de a szüleim még nem értek rá felköszönteni, ezért a buli az iskola előtti napra került. Az előbb kapott ajándékot nem nyitottam ki, mert itt volt az ideje, hogy a legjobb barátnőm háza felé vegyem az irányt, ugyanis ma jön haza az apjától. Egész nyáron nála volt, mert a szülei elváltak, de most végre találkozhatunk. Kisétáltam a kapun, és elindultam a házuk felé. A neve Emily Days. Amikor már, majdnem odaértem a házukhoz valaki megfogta hátulról a vállamat, amire megfordultam. Emily állt előttem mosolygós arccal. Nyomban megöleltük egymást. Az az egy ölelés nyomban felidézte bennem az eddigi együtt töltött idők emlékeit. Kis híján sírva fakadtam, de nem tettem, mert akkor ő is el kezdene síni. Jó újra látni őt. A nyár nagy részét nélküle töltöttem, de most mindent bepótolhatunk majd. Beszélgetni akartam volna vele, de megfogta a karomat és maga után húzott.

  -  Emily! Most hova megyünk? Arról volt szó, hogy egy napot kettesben eltöltünk, és aztán jön az iskola. - szóltam hozzá, de ő nem felelt csak húzott maga után. Tudom, hogy követnem kell, mert amit egyszer a fejébe vesz, azt mindenképpen véghez kell vinnie. Nos ez az ő személyisége. Nem tudom, hogy hova megyünk, de kezd már derengeni, mert a házunk felé vezet. Nem telt bele sok idő, pillanatok múlva oda értünk. Emily kopogott az ajtón, de még mindig nem értem, hogy miért. Az anyukám nyitott ajtót. Emily a konyhában helyet foglalt, engem meg kivezetett a nappaliba és felküldött a szobámba. Azt mondta, hogy öltözzek át, mert fontos esemény következik. Gondolom most jutott eszükbe, hogy a születésnapom tegnap volt, de ma kell megrendezni. Nem zavar, hogy elfelejtik, mert már megszoktam. Amint felértem a szobámba, gyorsan átöltöztem az eseményhez illő ruhába. Amikor készen voltam, elkezdtem lefelé sétálni a lépcsőn, de valamiben megbotlottam és elestem. Az anyukám szúrós pillantásokat vetett rám, de nem szólt semmit sem. Azt hittem, hogy elkezd kiabálni, de nem. Ehelyett felsegített és az asztalhoz kísért. Emily mellett foglaltam helyet, és pont abban a pillanatban megjelent az apukám is, akinek az arcán mosoly ült. Leült ő is az asztalhoz,  én pedig elkezdtem kibontani az ajándékokat. Nem volt meglepő, hogy csomó mindent kapok, mert a pénzt nem sajnálják rám költeni, de nekem több szükségem volna szeretetre. Az egyik ajándék, amit most a kezembe vettem, az anyukám ajándéka, ami egy pohár és amikor kibontottam véletlenül elejtettem. Az anyukám elkezdett kiabálni, de persze Emily szeme láttára, ami valljuk be, hogy eléggé kínos. Amint leejtettem a poharat, hangosan elkezdett ordítozni.
 - Na jó elegem van ebből! Az, hogy ügyetlen vagy egy dolog. De az, hogy ilyen ügyetlen légy már másodjára az nem véletlen. Szerintem te ezt az egészet direkt csinálod, azért, mert még nem felejtetted el Eriket! - mondta, amire apa közbeszólt.
 - Drágám ezt nem most kéne felhoznod! - mondta, amire nálam már betelt a pohár. Felakartam menni a szobámba, de anya megfogta a karomat. Egy kis idő múlva elengedte, de akkor én már nem bírtam tovább és én is elkezdtem kiabálni.
 -  Na jó ebből elég! Te még engem hibáztatsz azért, mert ilyen vagyok? Jó az tényleg egy dolog, hogy ügyetlen vagyok. De most komolyan! Még van képed felhozni Eriket, amikor a te hibád, hogy már nem találkozhatok vele. Attól még, hogy utálod a szüleit őt nem kell! - mondtam, majd a lépcső felé vettem az irányt, de még egyszer vissza fordultam. - Amúgy is te sose gondolsz rám, csak a saját  érdekeidet követed! Megkérdeztél engem valaha is, hogy mit akarok? - kérdeztem meg tőle, de nem vártam meg, hogy válaszoljon. Helyette felfutottam a szobámba és magamra csuktam az ajtót. El sem hiszem, hogy képes volt felhozni Eriket csak azért, mert szerinte elrontottam a napját. Mielőtt furcsa lenne az, hogy hogyan jött ide az Erik név, legyen elég annyi, hogy ő volt az a személy, akitől a múltam nagy része függött. Ő volt az a személy, aki régebben nagyon fontos szerepet játszott az életemben, és az anyukám rá tett még egy lapáttal, mert képes volt ezzel letámadni,  Jól tudja, hogy ez engem milyen mélyen érint, de akkor is képes volt megbántani. Nem is érdekli az, hogy mit gondolok, mert sosem kérte ki a véleményemet semmiben. Nos most, hogy feltárult az anyám kötekedős jelleme térjünk át az apáméra. Ő kedves és megértő, de vele sem beszélek meg mindent. Inkább magamba fojtom a múlt emlékeit, minthogy újra átéljem, azokat a borzalmas pillanatokat. Persze voltak benne jó pillanatok is, de azok már mind a múlté. Új iskolába fogok járni és új embereket fogok megismerni. Minden rendben lesz. A múltamat magam mögött hagyva kezdek új életet. El kell felejtenem Eriket, mert ha nem, nem élhetem az életemet igazán. Sőt! Én igazából még sosem éltem úgy igazán... - gondolkoztam magamban. Pár perc múlva lépések zaja szűrődött be kintről, és később kopogásra lettem figyelmes. Később Emily jött be az ajtón, aminek örültem. Felém sétált és leült mellém az ágyra, majd hozzám szólt.

  -   Na... Hogy vagy? - a kérdés hallatára őszintén egy kicsit elmosolyodtam, mert viccesnek találom a helyzetet, és azért is, hogy tudassam vele nincsen komolyabb bajom. Csak megsértett.

  -   Hát azt leszámítva, hogy az anyám elrontotta a születésnapomat, kellő képen jól vagyok.
  -   És miről beszélt az anyukád? - mondta, majd komolyabb arcot vágott. - Ki az az Erik?

  -   Elmesélem, hogy  ki ő, de jól figyelj, mert csak egyszer mondom el. - mondtam már én is komoly arcot vágva, amire ő bólintott egyet, majd folytattam. - Hat éves koromban ismertem meg Eriket. Az első pillanattól fogva megértettük egymást, mert alapból egy hangon voltunk. Később már ő lett az a barátom, akit valaha csak kívántam volna. Sok időbe telt, amíg rendesen megismertük egymást, de ez nem számított, mert minden egyes nap találkoztunk, ugyan azon a helyen, ugyan abban az időben. A barátságunk csupán két évig tartott, de így is jól megismertük egymást. Ahogy mi egyre közelebb kerültünk egymáshoz, a szüleim és az ő szülei valamilyen októl fogva megutálták egymást, és ezért ilyen rossz a kapcsolatom az anyukámmal. Ő sosem beszélt, erről de annyit még elmondott, hogy azért nem lehetünk barátok, mert: Nem lenne jó jövőnk ha ismernénk egymást. Ezt a mondatot szóról szóra megjegyeztem. Tulajdonképpen belevésődött a fejembe, Az utolsó napon valamiért nem jött el. Azóta nem láttam őt, pedig csak, akkor kezdtek felszínre kerülni a dolgok. Akkor kezdődött minden...

Sziasztok!

 Köszönöm azt az eddigi három feliratkozót és pár kommentet. Remélem, hogy még egy páran fogják olvasni ezt a blogot. Vagyis nagyon remélem, de tényleg. Nos, mint látjátok meghoztam a prológust, és remélem, hogy valamennyire sikerült megismerni a történetet.  Azt is remélem, hogy ha nem okoztam csalódást, mert ez az első olyan blogom, amire úgy tényleg odafigyelek és most a prológussal is sokat dolgoztam. Először átírtam, de másodjára elnyerte a tetszésemet, és remélem nektek is. Egy vagy két hét múlva fogom kirakni az első fejezetet, mert még át kell gondolnom, hogy mi legyen benne. Ha tetszett a prológus, akkor kérlek iratkozzatok fel. Ha nem okoz bajt örülnék pár biztató megjegyzésnek is, mert sokat számít a vélemény. 1-2 hét múlva találkozunk sziasztok!

Nyitás!

Sziasztok!

A nevem Anna és a blogom címe: A nap, amikor rájöttem, hogy szeretlek . A történet a saját